Május 1-én lépett életbe az a rendelet, ami megállapította a lakberendezési tárgyakra kirótt fényűzési adó új értékhatárait. A határok megállapításakor figyelembe vették a megváltozott gazdasági helyzetet, illetve a magyar fizetőeszköz értékromlását is. Konyhaszekrénynél 1 millió 200 ezer, ebédlőasztalnál 200 ezer lett az új határ, ami fölött már 10% luxusadót kell fizetni.

Szerencsére sem az 1924. májusában elfogadott rendelet, sem pedig a fényűzési adó már nincs hatályban, ahogy koronával sem tudunk már fizetni. Mégis érdekes, hogy 100 évvel ezelőtt mennyire hasonló problémákkal küzdöttek a vevők és a vállalkozók is, mint manapság. Mark Twain mondta: „A történelem nem ismétli önmagát, de rímel”. Ahogy egy évszázada, úgy most is komoly gazdasági nehézségekkel indulnak a 20-as évek. Akkor a Trianoni békeszerződés és az első világháború pusztításai igen komoly sebet ejtettek az ország gazdaságán, napjainkban pedig egy világméretű pandémia és a destabilizálódó világpolitika okozta/okozza a nehezebb körülményeket.

Bár az infláció mindkét időszakra jellemző, szerencsére napjainkban nem kell heti munkabér változásokkal és napi árakkal számolni. Akkoriban viszont ez rendszeres volt, az árszámítások módjáról pedig rendszeresen tanácskoztak, illetve az iparosok megállapodásokat kötöttek egymással arról, hogy milyen legyen az egységes eljárásuk. Ezekről az értekezletekről különböző újságok adtak hírt, így aztán minden szakemberhez eljuthatott a legújabb javaslat. 1924. május 11-i számában az Asztalosmesterek lapja is közöl egy összefoglalót egy ilyen megbeszélésről, melyben szó esett előlegről, munkadíjról, szállítási határidőről, fizetési megállapodásról.

De miért volt akkora jelentősége a munkabér emelkedéseknek? 1924-ben még nagyon sok asztalosműhely kézi erővel munkálta meg az alapanyagot. Elkezdtek már elterjedni a különböző asztalosipari gépek, de a nehéz gazdasági helyzetben eleinte kevés vállalkozás engedhette meg magának a drága berendezések beszerzését.

Bár gyakoriak voltak a hirdetések, és több szakmai cikk is foglalkozott a gépek előnyeivel, sok asztalosműhelyben még az évtized végén sem volt semmilyen villamos berendezés. Egyáltalán nem volt mindegy tehát, hogy az akár heti rendszerességgel emelkedő béreket egy-egy vállalkozás ki tudja-e termelni.

Persze megrendelések nélkül hiába megy a tanácskozás az ajánlatadás módszertanáról, és ha nincs munka, akkor gépekre sincs szükség. Az egyébként sem könnyű helyzetben az Asztalosmesterek lapja éles kritikával illette a fényűzési adó értékhatárait:

A cikk összefoglalja a legfontosabb értékhatárokat, de a szerzője a szakmai összefoglalót kiegészíti a személyes véleményével is: „Érthetetlen a pénzügyminisztérium kicsinyes gondolkodása, amikor nem tesz egyebet, mint lealkuszik a legobjektívebb javaslatokból is – nem gondolva arra, hogy ezzel számtalan esetben lehetetlenné teszi az üzletkötéseket s így nemcsak megnehezíti az iparos és kereskedő amúgy is súlyos megélhetését, de az államot is elüti sok jövedelemtől, ami legalább forgalmi adóból eredne.”

Azóta eltelt 100 év, az asztalos szakma és az egyedi bútorgyártás velünk maradt, ahogy a forgalmi adó, és az olykor nehéz körülmények is. Azt csak óvatosan jegyzem meg, hogy száz évvel ezelőtt a luxus adó 10%, a forgalmi adó pedig 3% volt.

(Címlapon: Fortepan / Schoch Frigyes képe 1917-ből – részlet. A blogbejegyzés nem jöhetett volna létre az arcanum.hu és a fortepan.hu nélkül.)